Aug 12 2013

A temesvári osztrák katonai emlékmű (2.)

Erről a vitáról érdemes egy korabeli tanút megidézni. Berkeszi István Temesvárnak szentelt kismonográfiájában a következőképpen ír: „A szobor alapja várbástyát ábrázol, melyből gót torony emelkedik ki. A torony négy oldalán a négy allegorikus alak a becsületet, engedelmességet, éberséget és önfeláldozást jelképezik. A mennyezet alatt emelkedik a szobor főalakja: egy ifjú nő, kezében a vár megőrzött kulcsaival, jelképezve a hűséget. A szobor talapzatán még nem is olyan régen [1885-ig] megvoltak azok az állati szörnyalakok is, melyek vigyorogva és fogukat csikorgatva felfelé pillantának. E szörnyalakok a Temesvárt ostromló magyarságot jelképezték. […] Már felállításának első éveiben – a szörnyalakok miatt – oly nagy volt ellene a város lakosságának indignációja, hogy épen maradását csak éjjeli katonai őrség felállítása által lehetett biztosítani.” 9

A szobor felállításáról szóló császári parancs és az alapkőletétel között eltelt hosszú idő nemcsak a szobor terveinek elkészítésére szükséges idővel magyarázható, hanem azzal is, hogy az emlékmű helyén állt akkor a város második legrégebbi, és a lakosság számára szimbolikus értékű emlékjele: a Nepomuki Szent János szoborcsoport. Az emlék egyike a városi főtereken a 18. századi pestisjárványok miatt gyakran elhelyezett pestis- vagy Mária-oszlopoknak, ábrázolásai jól illeszkednek az ilyen emlékműveknél szokványos ikonográfiába. Nepomuki Szent János nem sokkal szentté avatását követően, még a 18. század első felében vált Bánát védőszentjévé, ezt követően alakult meg Temesváron a Nepomuki Szent János Társulat. Az egykori vár főterétől, a Dóm tértől alig párszáz lépésnyire, a Szabadság téren álló, a Nepomuki Szent János tiszteletére állított emlékművet a Nepomuki Szent János Társulat rendelte meg Bécsben, a pestistől való félelmükben.10 Az emlékmű E. Wasserburger és F. Blim bécsi kőfaragók műhelyében készült, a kész faragványt vízi úton hozták Bécstől Temesvárig. 1756. május 23-án szentelték fel az akkori Savoyai Jenő herceg téren (a mai Szabadság téren), ahonnan 1852-ben a Balázs térre szállították, az erdélyi kaszárnya elé.11 Innen 1971-ben került vissza eredeti helyére, ahol ma is áll.

Az osztrák emlékmű számára a hely kiválasztása érthető, de a temesváriak számára nehezen elfogadható. A teret valamikor Dísz(szemle) térnek (Paradeplatz) nevezték, a mai napig itt áll a térségi katonai parancsnokság épülete, vagyis a katonai jellege megvolt, megvan. Fontosságát emeli az a tény, hogy itt áll az akkori – 1735-ben épített – városháza. Az ott álló szobor elvitelét illetően valamelyes mentségül szolgálhatott, hogy a vár központi terén, a Dóm téren állt egy másik pestis-szobor, amelyet pár évvel korábban állítottak. A pestis-szobor elköltöztetése ennek ellenére sértő a város polgáraival szemben, hiszen egy általuk hálából emelt és védelmi fohászként is értelmezhető emlékművet mozdítottak el azért, hogy a katonai emlékműnek helyet találjanak.

Különben az emlékműre vonatkozó leírások, korabeli tudósítások igen szűkszavúan tájékoztatnak a városvezetés emlékművel kapcsolatos álláspontjáról.12 Az szinte bizonyos, hogy nem fogadhatta kitörő örömmel, hiszen az akkori polgármester, Johann N. Preyer, 1848 márciusában is a város első számú vezetője volt, és a forradalom pártján állott, nemcsak szóban, hanem tettekkel is. Temesvár lakossága március 18-án értesült a bécsi és pesti forradalmi eseményekről, még aznap ünnepélyes népgyűlést tartottak. Maga a helytörténész polgármester erre így emlékezik: tudjuk azt is, hogy a régi városháza terén négy szabadtéri oltárt állítottak fel, és itt hálaadó istentiszteleteket tartottak a római katolikusok, a görögkeletiek, a protestánsok és a zsidók.13 A teret akkor nevezték el Szabadság térnek. Ugyanezen a napon Temes vármegye rendkívüli Közgyűlése összeült és elfogadta a Pesten megalkotott március 15-i forradalmi programot. Másnap népünnepélyre került sor a forradalom tiszteletére, amit ingyenes előadás követett a Városi Színházban. Ezen a napon ülésezett a város tisztikara, Rend Bizottságot hoztak létre, melynek a város több magyar személyisége volt a tagja, mellettük románok, Andrei Trandafil, Ioan Munteanu és George Iuga, a német származású Ignaz Kulterer-Murányi (később Murányi Ignác), a szerb származású Sabbas Vuković (Vukovics Sebő), az örmény-magyar Gorove István. Újabb eseményre március 21-én került sor: Temesvár polgárai Közbiztonsági Választmányt és nemzetőrséget állítottak fel. Fellobogózták a város épületeit. Temesvár városának forradalmi irányultságát igazoló további esemény, hogy május 25-én Temes vármegye közgyűlése egy kiáltványt indítványozott a lakosság felé, amelyben a lakosok tudomására hozta a forradalom által elfogadott reformokat.14

Az osztrák katonai emlékmű alapkőletételére a városba érkezett Ferenc József császár. 1852. június 15-én, ezüstből készült kőműveskalapáccsal és vakolókanállal, elhelyezte az emlékmű alapkövét, amelybe egy írásos dokumentum15 mellé érméket, vasgyűrűket is behelyeztek. Az alapkőletétel estéjén rendezett ünnepélyes fogadásra 27 olyan katonatisztet is meghívtak, akik 1849-ben a várat védték. Az emlékmű felavatására – 1859. január 18. – nem jött el bécsi udvari hatalmasság, de természetesen jelen voltak a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság akkori vezetői, mindenekelőtt gróf J. B. Alexander Coronini-Cronberg kormányzó, Carl Fischer von See tábornok, várparancsnok és mások. Az emlékmű elején, a baldachin felett felirat volt olvasható: „I. Ferenc József Temesvár vára 1849-es hős védőinek.”16

Az emlékmű utóélete

Az emlékmű elkészültéről és felállításáról megjelent Rückblicke auf Temesvár bei der Enthüllungsfeier des Monuments am 17 Januar 1853. c. 104 oldalas munka temesvári közkönyvtárban nem hozzáférhető, digitalizált változatról nincs tudomásom. Egy másik potenciális forrás az emlékmű fogadtatását illetően J. N. Preyer, a tudós helytörténész már idézett várostörténete, amely sok mindenben forrásértékű a mai elemzők számára. Mivel Preyer Temesvárról írt monográfiája 1853-ban jelent meg, vagyis az emlékmű felavatása előtt készült el a munka – ebben nem találunk adatot sem az emlékmű korabeli fogadtatásáról, sem arról, hogy maga a polgármester, aki a forradalom eszméit lelkesen fogadta, miként vélekedett császára magyarokat megalázó kezdeményezéséről. Egy másik jeles várostörténeti munka, a Barát Ármin által jegyzett Die königliche Freistadt Temesvár17 kismonográfia templomoknak és emlékműveknek szentelt fejezetéből annyit tudunk meg a katonai emlékműről, hogy szó van más helyszínre való költöztetéséről,18 de az emlékmű keletkezéséről és vitatott helyzetéről nem számol be. Ezt alighanem a magyar forradalom eszméihez való viszonyulása magyarázza – a temesvári német újság szerkesztőjeként kimondottan magyarbarát volt. Ezért nem meglepő, hogy a monográfiában utal olyan tervezett vagy hiányzó emlékművekre – az 1848-1849-es honvéd-emlékmű, Klapka György-emlékmű, Hunyadi János-emlékmű – amelyekről a millenniumi ünnepségeket megelőző években a helyi nyilvánosságban sok szó esett, de megvalósulásukra nem kerül(hetet)t sor. További potenciális forrásmunka a későbbi polgármester és helytörténész, Geml József munkája, az Alt Temesvár im letzten Halbjahrhundert 1870-1920, de ebben sem találunk utalást az emlékműre.19

A 19. század emlékműveinek szentelt magyar korabeli – Berkeszi monográfiája – és mai munkák visszatérő motívuma, hogy az osztrák katonai emlékművet Temesvár lakossága nem fogadta el. Miklósi-Sikes Csaba monográfiájában megjegyzi, hogy amikor az emlékművet nem védte karhatalmi erő, a várat ostromló magyar katonákat szimbolizáló szörnyalakokat a lakosság tönkretette, megcsonkította.20 Ezekről sajtótudósításokkal a kezdeti, 1850-1860 közötti évekre vonatkozóan nem rendelkezünk, mivel temes(vár)i magyar lap akkor még nem jelent meg.21 De szobor elleni, üzenetét tagadó eseményre ismételten sor került. A Temesi Lapok 1874. június 25-én arról tudósít, hogy „[...] előző éjjel megcsonkították majd erőszakkal eltávolították a Paradeplatz-on lévő szégyenszobor rühes kutyáit”, amit már azelőtt is „[...] több alkalommal kátránnyal öntöttek le.” 22

A német források általában más vagy ellentétes álláspontot tükröznek. Figyelmet érdemel Adolf Sternbergnek a Temeswarer Zeitungban 1874-ben megjelent írása,23 aki szerint „a Dísz téri szobor is nehezen viseli a ’szomszéd’ urak /értsd: a magyarok/ pöffeszkedéseit […] A szobor keletkezéstörténete hasonló a budai Hentzi emlékműéhez24, és eltávolítását a lakosság már évek óta ugyancsak kívánatosnak tartja.” A szerző szerint egy emlékmű lerombolása-eltávolítása vandalizmusnak számít, ebben a helyzetben a szenvedélyes megnyilvánulásokra nem kell válaszolni, s akkor idővel a kedélyek lenyugodnak, és a szobor kérdése megoldódik.

Az emlékmű állítói aligha számoltak a hosszú és folyamatos lakossági ellenkezéssel. Nem tudhatjuk, miként vélekedett a „belenyugvás” kérdéséről Adolf Sternberg, amikor 1899-ben a budai Hentzi emlékművet lebontották és átvitték a Hadapródiskolába, ahol 1918-ig állt, utána szétszerelték.25 Vagyis az osztrák katonai emlékművek kérdését a helyi kontextuson túl szélesebb, az osztrák-magyar politikai kapcsolatok kontextusában is elemezni kell.

1906. december 12-én közlemény jelent meg a Városi Közlönyben A Jenő herceg-téri szobor eltávolításáról címmel.26 A város döntéshozó testülete foglalkozott a szobor eltávolításának a kérdésével. Ennek okán adják meg az emlékmű alakjainak is a leírását. A szörnyalakokat illetően a következőket olvashatjuk: „A szobrász a felsőbb rendelkezésen túl a szobor talapzatára fantasztikus szörnyeket is illesztett (félhivatalos ismertetés szerint): a helyőrségen erőt venni nem tudó bűnöket jelképezték (nem az ostromló honvédeket). Ezeket 1885-ben, a ’szobor helyreállításakor’ eltávolították.” Az átértelmezési kísérlet nem lehetett sikeres: szinte bizonyosra vehető, hogy a bécsi udvar a politikai kontextusnak megfelelően tett kísérletet egy, az udvart némileg felmentő, az eredetitől eltérő olvasat közvetítésére – eredmény nélkül. Különben az eltávolítási kérelemre Geml József akkori főjegyző válasza az volt, hogy bár a javaslat indokolt, az eltávolításhoz a király beleegyezésére van szükség, s mivel a király és a nemzet közötti egyetértés kérdése kiemelt fontosságú, a lépést megfelelő módon elő kell készíteni – ezért a törvényhatóságú tanács a döntést későbbre halasztotta.27

A háború ideje alatt sem került nyugvópontra az osztrák emlékmű kérdése. 1916 szeptemberében a temesvári 1848-as párt megbízásából a városi törvényhatósági tanácshoz indítványt nyújtottak be,28 a következők szerint: „1) Kossuth Lajos arcképének megfestetése a városház számára; 2) a városháza ormáról a latin felirat eltávolítása; 3) a szégyenszobor eltávolítása, helyébe Hunyady-szobor állítandó.” Ez alkalommal is megemlítik, hogy „bár éjjeli katonai őrsége volt, az emlékművet megrongálták, 1885-ben a ’tatarozáskor’ az állatalakokat eltávolították.”

Az abszolutizmus évei történelmi léptékben nem tartottak sokáig, az 1867-es kiegyezést történészek mai kifejezéssel rendszerváltásnak minősítik. Cieger András szerint29 annak ellenére, hogy a kiegyezést morálisan sokan nem tudták elfogadni – jelzi ezt Kossuth hatalmas népszerűsége ebben az időben – a váltás egyértelmű: az 1849 után bevezetett abszolutista kormányzást a polgári parlamentarizmus, az elnyomást, az önkényt a törvényesség, a jogállamiság váltotta fel és részben lezajlott a politikai vezetőréteg cseréje is. A magyar oldalon a belügyi autonómiáért (legfontosabb elemei: az évenkénti országgyűlés, a felelős kormány, a szabad választások, a polgári közigazgatás), a jogbiztonságért, a gazdasági fejlődés lehetőségéért, a bizonyos mértékű nagyhatalmi státuszért cserébe kényszerűen elfogadták Ferenc József néhány abszolutista előjogának fenntartását, esetenként bővítését. Egyet lehet érteni Ciegerrel abban, hogy az 1867-es rendszer nem konszenzusra, hanem a megszokásból, a biztonságérzetből eredő belenyugvásra épült.

Ebben a keretben kellett megtalálni a múlttal való szembenézésnek és mindkét fél számára elfogadható vállalásának a módozatait. Ferenc József értékrendje uralkodásának ideje alatt alig változott, az 1848-as forradalmat elutasította, még akkor is, ha a korlátozott parlamentarizmust elfogadta. Ez a kettősség jellemezte a 19. század utolsó harmadának Magyarországát, „mindebből az következett, hogy a kiegyezéses rendszer szimbolikus legitimációja végig gyenge maradt, márpedig közösségi szimbólumokra (ünnepekre, szertartásokra, hősökre) minden hatalomnak szüksége van.

9 Richard Weber írásában felváltva használja a Temesvar és a Temeschburg megnevezést.

10 1738-1739-ben kegyetlen pestisjárvány tizedelte meg a város lakosságát: kb. 1000 ember halálát okozta. A járvány elmúltával egy 1740-ben Bécsben készült emlékművet állított a város, amelynek a tetején a Szentháromság- szobor áll. Az oszlop alján: Nepomuki Szent János, Dávid király, Szent Barbara, a bányászok istene, valamint a pestis-szobrok ismert alakja, Szent Rozália látható, hiszen az emberek meggyőződése szerint Rozália megvédte őket a pestistől: Rozália a csodás élete és testének halála utáni fennmaradása miatt lett betegség-védő. A talapzaton a háborút, éhséget és pestist ábrázoló domborművek mellett, megjelennek a legendás védőszentek: Szent Rókus, Szent Sebestyén és Borromeoi Szent Károly.

11 Ma a Continental szálló áll azon a helyen.

12 Erre külön figyelmeztet I. Haţegan történész, lásd: I. Haţegan: Turist prin Timişoara, Ed. Orizonturi Universitare, Temesvár, 2010. 66. old.

13 J. N. Preyer: Monographie der königlichen Freistadt Temesvár – Monografia oraşului liber crăiesc Timisoara, Amarcord, Temesvár, 1995. 215.old.

14 J. N. Preyer, a tudós helytörténész várostörténete sok mindenben forrásértékű a mai elemzők számára. Temesvárról írt monográfiája 1853-ban jelent meg, vagyis az emlékmű felavatása előtt készült el a munka – ebben nem találunk adatot sem az emlékmű korabeli fogadtatásáról, sem arról, hogy maga a polgármester, aki a forradalom eszméit lelkesen üdvözölte, miként viszonyult császára magyarokat megalázó kezdeményezéséről.

15 Ennek a szövegéből részlet: „Um Meiner Armee einen neuen Beweis dankbarer Anerkennung ihrer ruhmvollen Thaten zu geben, habe Ich zur dauernden Erinnerung an die hundertsiebentägige heldenmüthige Vertheidigung der Festung Temesvar und deren durch die denkwürdige Schlacht am 9. August 1849 bewirkten Entsatz, die Errichtung eines bleibenden Denkmals in dieser Stadt angeordnet. Meine Anwesenheit bietet Mir die sehr erfreuliche Gelegenheit, den Grundstein zu diesem Monumente eben heute legen zu lassen. Der Vollzug in Meiner Gegenwart wird hiermit bestätigt.“ R. Weber nyomán.

16 Német eredetiben: „Franz Joseph I. den heldenmüthigen Vertheidigern der Festung Temesvár im Jahre 1849.“ Figyelem, az emlékművi feliraton a város neve Temesvár, ékezetes formában! Temesvárt régebben németül vagy Temesvar-nak vagy Temeswar-nak hívták és írták. A Temeschburg vagy Temesburg teljesen új keletű és semmi létjogosultsága nincs, ezt Anton Peter Petri „magyarázta bele” legújabban a bánsági német munkákba.

17 Armin Barát: Die königliche Freistadt Temesvár. Eine monografische Skizze. Nyomtatta H. Uhrmann, Temesvár, 1902.

18 A Templomok és emlékművek fejezet oldalszámai 118-133. A vonatkozó utalás a 129. oldalon.

19 Josef Geml: Alt-Temesvár im letzten Halbjahrhundert 1870–1920 c. műve, Temesvár, 1927. Új kiadása Banat Verlag, Erding, 2010.

20 Miklósi-Sikes Csaba: Fadrusz János és az erdélyi köztéri szobrászat a 19. században, Múzeumi kötetek 22, Székelyudvarhely, 2003. 145. old.

21 1872-ig nem sok információt találhatunk ezekről a cselekményekről, ugyanis az első helyi magyar lap, a Delejtű 1858-ban indult Pesty Frigyes szerkesztésében és csak 1861-ig jelent meg. A következő újság a Temesi Lapok, ez 1872-ben indult Ormós Zsigmond kezdeményezésére – és ezt követően folyamatosan jelenik meg magyar lap a városban. A kor legjelentősebb lapja az 1852-ben indult Temesvarer Zeitung volt.

22 Az információért köszönet Miklósik Ilona művészettörténésznek.

23 Temesvarer Zeitung 1874/146-os (június 28-i) szám. (Miklósik Ilona közlése.)

24 Heinrich Hentzi 1785-ben született Debrecenben, és a bécsi mérnök-akadémián tanult. 1808-1813 között Komárom megerősítésén dolgozott, majd a napóleoni háborúkban is részt vett. A békében magyar és olasz várakban szolgált, és a tábornokságig vitte, mint Brassó parancsnoka. Híres volt magyarellenes érzelmeiről. 1849-ben Buda parancsnoka lett, az elhanyagolt várat helyreállíttatta, az 1849. május 4-én elkezdett ostrom idejére teljesen harcra kész állapotban volt. A vár védelmében tanúsított leleményességét senki sem vitatta, ám Pest katonai cél nélküli ágyúzásával nagyon nagy gyűlöletet váltott ki a polgári lakosság körében. Május 21-én halálosan megsebesült, és egy fél nap múlva belehalt sérüléseibe. Az ő és elesett bajtársai emlékére állították fel Budán azt a díszes oszlopot a Szent György téren, melyet 1852. június 11-én a császár és több főherceg jelenlétében lepleztek le. A szobor jelenléte miatt a lakosság több alkalommal tüntetett, eltávolításának ügyét az országgyűlés 1886-ban tűzte napirendre, ám erre csak 1899-ben került sor. Ekkor a hűvösvölgyi császári kadétiskola udvarán helyezték el, majd 1918-ban végleg lebontották.

25 A Hentzi szobor ellen merénylet is történt: 1894. április 1-jén megpróbálták a levegőbe röpíteni, de csak kis károkat okoztak a szobornak. (Miklósik Ilona közlése.)

26 Miklósik Ilona közlése – köszönet érte.

27 R. Weber idézett dolgozatát.

28 Délmagyarországi Közlöny, 212. sz.., 1916. szept. 21, 3. old.

29 Cieger András: Megbocsátás, elhallgatás, együttműködés. http://www.xxszazadintezet.hu/bemutatkozo/ bemutatkozo/a_konferencian_elhangzott.html (2013.07.10.)

(folytatjuk)

Comments Off